Klímatörvény készül, ami a bankokat és a vállalatokat is komoly feladat elé állíthatja

Új klímatörvény készülhet Magyarországon, amely nemcsak a kibocsátáscsökkentési célokról szólna. A civil javaslat a költségvetést, a bankokat, az állami pénzügyi intézményeket és a vállalatokat is bevonná a klímaátállás finanszírozásába.

Egy új klímatörvény nemcsak arról dönt, mennyivel csökkentse Magyarország a kibocsátását, hanem arról is, honnan lesz pénz az ehhez szükséges beruházásokra. Gyura Gábor, a Magyar Fenntartható Befektetési és Pénzügyi Egyesület igazgatója szerint ehhez a költségvetési szabályoktól a bankokon és az állami pénzügyi intézményeken át egészen a vállalati beruházásokig a teljes finanszírozási rendszert össze kell hangolni a klímacélokkal. A civil klímatörvény-tervezet többek között kiszámíthatóbb állami klímaköltésekkel, éghajlatvédelmi alappal, vállalati átállási tervekkel és a pénzügyi szereplők szorosabb együttműködésével teremtene ehhez kereteket.

Egy hiteles klímatörvény nem csupán az üvegházhatású gázok kibocsátásáról, a kibocsátáscsökkentési célokról vagy éppen a klímaalkalmazkodásról szól. Ugyanilyen fontos kérdés, hogy milyen pénzügyi és költségvetési kereteket teremt a klímacélok megvalósításához, milyen víziója van a zöld gazdaságról, a bankok és egyéb pénzügyi szervezetek szerepéről. A kormányzati nyilatkozatok szerint hamarosan társadalmi egyeztetés kezdődik az új klímatörvényről – ehhez pedig érdemes a pénzügyi témákat is körbejárni.

A civil szervezetek több hónapos előkészítő munkájának eredményeként elkészült egy alapos és igen részletes klímatörvény-tervezet, amelyet a kormányzat saját nyilatkozatai szerint is kiindulási alapként kíván felhasználni a később az Országgyűlés elé kerülő törvényjavaslat kidolgozásához. A cikk írásakor ez tekinthető a vita alapdokumentumának, ebből érdemes kiindulni.

Ha kifejezetten a pénzügyi dimenzióra fókuszálunk, négy kérdéskör érdemel kiemelt figyelmet: mit teszünk a közpénzekkel, mi a bankrendszer és a többi pénzügyi szervezet szerepe és felelőssége, miként ösztönözzük a magánberuházásokat, és végül, hogy az egész „ökoszisztéma” hogyan működik együtt. Ezeket vesszük végig az alábbiakban – ám fontos tudnunk, hogy a civil koncepció ennél sokkal több témát fed le. A teljesebb áttekintést ebben a cikkben olvashatjuk.

Első kérdés: legyőzheti-e a klímaátállás a fiskális alkoholizmust?

Az első és talán legfontosabb kérdés, hogy megjelennek-e a klímacélok a költségvetési és fiskális szabályok között? Egy klímatörvény akkor tud valódi hatást gyakorolni a gazdaságra, ha nemcsak célokat fogalmaz meg, hanem azok finanszírozásának kereteit is beépíti az államháztartás működésébe.

Itt a szabályozás megfogalmazhat keretelveket (például az adópolitika klímapolitikával való harmonizálásáról, ami a civil javaslatokban is megjelenik), de az igazán fontos kérdés, hogy tud-e a költségvetési kiadásokra is érdemi „garanciális” szabályokat adni.  A civil javaslat talán legfontosabb eleme szerint a klímasemlegesség megvalósításáig az éghajlatpolitikai célú kiadások összege nem lehetne kevesebb, mint a megelőző költségvetési évben e célra fordított összeg reálértéke. Noha arról lehet (és talán kell is) vitatkozni, hogy ez az egyszerű szabály így hatásos lehet-e, de a cél érthető. Ne lehessen könnyen „lespórolni” a klímakiadásokat, ami azért fontos, mert a politika mindig késztetést érezhet arra, hogy a több évtizedes éghajlatvédelmi folyamatban valami más, sürgetőbbnek vagy populárisabbnak látszó célra átcsoportosítson.

Hasonló elvű, de nem a klímavédelemmel foglalkozó keretszabályok már jópár éve léteznek a költségvetésre az ún. fiskális alkoholizmus ellen: amíg a bruttó államadósság meghaladja a bruttó hazai termék (GDP) 50 százalékát, az Országgyűlés olyan központi költségvetést köteles elfogadni, amely az adósság-GDP arány csökkenését biztosítja. Ezt a szabályt konkrétan az Alaptörvénybe írták, tanulva a már 2010 előtti visszatérő jelenségből, hogy a kormányok – és ez nemcsak magyar jelenség – képtelenek leszokni a tartós túlköltekezésről és a folyamatos eladósodásról. Hasonló szabályalapú megoldás a monetáris politika esetében az árstabilitási cél explicitté tétele, mely a kamatdöntéseket vezérli.

Számtalan analógia van tehát a gazdaságban – a lényeg, hogy ha van egy átfogó össztársadalmi szükséglet, mely hosszútávú és folyamatos, konzisztens odafigyelést igényel, akkor kellenek a szabályok, hogy ténylegesen minden évben kellő mértékben „költsünk” a klímavédelemre.

Csináljunk-e klímavédelmi alapot?

Az éves költségvetési előterjesztésekre vonatkozó szabályokhoz képest további lehetőség, ha „intézményesítjük” is az állami klímaköltéseket. A civil javaslatok talán legérdekesebb eleme egy új Nemzeti Éghajlatvédelmi Alap létrehozása. Első hallásra ez akár új állami pénzalapnak, új bürokratikus intézménynek is tűnhet, valójában azonban a javaslat logikája egészen más. Nem új adók vagy új költségvetési kiadások létrehozásáról van szó, hanem arról, hogy a már ma is létező, jelentős részben uniós szabályok alapján klímacélokra fordítandó bevételek – például a kibocsátási egységek árveréséből származó források – egy átlátható, dedikált finanszírozási csatornába kerüljenek. A javaslat szerint ezzel könnyebben nyomon követhetővé válna, hogy Magyarország ténylegesen mennyit és mire fordít éghajlatvédelmi célokra.

Egy ilyen alapnak gyakorlati előnyei is lehetnek. A klímavédelmi beruházások – legyen szó árvízvédelmi fejlesztésekről, vízmegtartó beruházásokról, energiahatékonysági programokról vagy természet-helyreállításról – jellemzően több éves projekteket jelentenek. Ezek finanszírozását nehéz kizárólag az éves költségvetési ciklusokhoz igazítani. Egy dedikált klímaalap lehetőséget teremthet arra, hogy a források több éven keresztül is rendelkezésre álljanak, miközben kedvezményes hitelekkel, garanciákkal vagy vissza nem térítendő támogatásokkal is segítheti a beruházásokat. Ez kiszámíthatóbbá teheti a finanszírozást, és megkönnyítheti annak igazolását is, hogy az uniós klímaforrásokat valóban az előírt célokra használta fel Magyarország.

A jó hír az, hogy a „klímaköltségvetések” kapcsán semmiképp nem „nulláról” indulna a munka. Az Államadósság Kezelő Központ a korábbi zöld állampapírok kapcsán, illetve a Pénzügyminisztérium (jogelőd tárca) stábja már készített a 2026. évi költségvetéshez „zöld” átvilágítást, azaz a kiadások besorolásában vannak alapjaink.

Második kérdés: hogyan mobilizáljuk a pénzügyi rendszert?

A költségvetésen túl azonban ugyanolyan fontos, hogy a bankrendszer, a befektetési alapok, nyugdíjpénztárak és egyéb pénzügyi alszektorok összességében százezermilliárd forintos nagyságrendű mérlegét is „megmozgassuk”. A törvénynek ehhez korrekt, teljesíthető, de ambiciózus elvárásokat és hozzájuk tartozó ösztönzőket érdemes a pénzügyi intézmények felé megjelenítenie.

A civil javaslat ezen a ponton két irányból próbálja mozgósítani a pénzügyi rendszert. Egyrészt az állam saját gazdaságfejlesztési eszközeit állítaná a klímaátállás szolgálatába: kedvezményes hitelekkel, garanciákkal, tőkebefektetésekkel, zöld kötvénykibocsátások támogatásával és fenntartható közbeszerzésekkel segítené a zöld beruházásokat. Másrészt általános elvárásokat is megfogalmaz a pénzügyi intézmények felé: mérjék fel finanszírozási tevékenységük éghajlati hatásait és kockázatait, részesítsék előnyben a környezeti szempontból fenntartható beruházásokat, és tegyék közzé zöld finanszírozási tevékenységük legfontosabb adatait.

Ez alapvetően jó irány, de a törvény kialakításában alaposan át kell majd gondolni a részleteket. A kockázatok azonosítása, a transzparencia erősítése vagy a zöld beruházások kedvezőbb feltételek mellett történő finanszírozásának ösztönzése jól illeszkedik a pénzügyi szabályozás elmúlt években kialakult új logikájához. Már most is számos ilyen szabály van az uniós (ún. CRR-CRD) ESG szabályozásban, illetve az MNB Zöld Programjában. A kihívás éppen az, hogy a létező, hasonló szabályokat hogyan lehet „okosan” továbbfejleszteni.

Külön figyelmet érdemelnek az állami tulajdonú vagy állami irányítás alatt álló fejlesztési, exportfinanszírozási és garanciaintézmények. Ha a Magyar Fejlesztési Bankra (MFB) vagy éppen az Eximbankra gondolunk, akkor valóban erősíthető a mandátumuk. Noha mindkét bank kialakított zöld finanszírozási programokat az elmúlt években, az új szabályozás akár prioritásként is kiemelhetné a klímavédelmi- és egyéb zöld beruházási célokat, hasonlóan sok nyugati példához.

Ennek jelentősége nem pusztán abban áll, hogy az állami intézmények több zöld projektet finanszíroznának. Fejlesztési banki és garanciaeszközökkel az állam olyan beruházások kockázatát is csökkentheti, amelyek tisztán piaci alapon még nem, vagy csak túl drágán jutnának forráshoz. Egy jól kialakított konstrukció így nem helyettesíti, hanem bevonzza a kereskedelmi bankokat és a magántőkét: az állam viseli a kockázat egy részét, a piac pedig biztosítja a finanszírozás nagyobb hányadát. Ebben az értelemben az MFB, az Eximbank és a Garantiqa, valamint a többi garanciaszervezet szerepe a klímaátállásban elsősorban katalizátori lehet.

Harmadik kérdés: na de ki fog itt beruházni?

Bármilyen támogató is a pénzügyi rendszer, a zöld hitelkínálatnak találkoznia kell a finanszírozási kereslettel is. Az emissziók nagy része a reálgazdaságban „történik”: a nagyvállalatok, kis- és középvállalatok gazdasági tevékenysége, vagy éppen a háztartások energiafogyasztása kapcsán. Az emissziók csökkenésének egyik legfontosabb része pedig, hogy beruházásokkal, például elektrifikációval vagy – az épületek kapcsán – szigeteléssel zöldítsünk. Ez a beruházási igény kell hogy kiszolgálva legyen az állami és a pénzügyi rendszer forrásainak valamilyen kombinációjával. De hogyan jutunk el ide?

A civil javaslat erre elsősorban a vállalati átállási tervekben látja a választ. A nagyobb vállalatoknak fel kellene mérniük saját éghajlati hatásaikat és kockázataikat, majd ezek alapján konkrét dekarbonizációs célokat, intézkedéseket és beruházási igényeket tartalmazó tiszta átállási tervet kellene készíteniük. Ez pénzügyi szempontból azért fontos, mert az általános klímacélokat lefordítja vállalati projektekre: megmutatja, milyen technológiacserére, energiahatékonysági fejlesztésre, elektrifikációra vagy éppen új termékek bevezetésére van szükség, és ezekhez mekkora finanszírozást kell mozgósítani.

Egy jól elkészített átállási terv így nemcsak vállalatirányítási vagy jelentéstételi dokumentum, hanem a bankokkal és befektetőkkel folytatott párbeszéd alapja is lehet. A finanszírozó számára sokkal értékelhetőbb egy számszerűsített beruházási program, mint egy általános nettó zéró vállalás. A javaslat ennek megfelelően elő is írná, hogy a tervek mutassák be az átálláshoz szükséges beruházásokat és finanszírozási megoldásokat, valamint a vezetés felelősségét a végrehajtásban.

Miközben az átállási tervek a javaslat legfontosabb, potenciálisan leghatásosabb eszközei közé tartoznak, körültekintően kellene kialakítani a részletes követelményeket. Az uniós ún. Omnibus-szabályozás miatt ugyanis az EU épp nemrég lépett vissza attól az elképzeléstől, hogy kötelezővé tegye ezeket a terveket. Nemzeti hatáskörben persze ettől még léphetünk, és kellene is lépni, mivel hazánkban sajnos rendkívül alacsony azon cégek aránya, amelyek önként tettek volna nettó zéró klímavállalást, pláne azoké, amelyek készítettek is hiteles átállási tervet.

Negyedik kérdés: kell egy csapat?

Végül az utolsó kérdés az intézményi rendszer. Milyen szerepet kap a pénzügyekért felelős minisztérium, a klímapolitikáért felelős tárca, a Magyar Nemzeti Bank és a pénzügyi szektor? Létrejön-e olyan koordinációs mechanizmus, amely rendszeres párbeszédet biztosít a pénzügyi rendszer és a reálgazdaság szereplői között?

A civil javaslat egyik újdonsága e téren egy Klímafinanszírozási Tanács létrehozása lenne. A testületben helyet kapna a pénzügyi piacok szabályozásáért felelős minisztérium, a klímapolitikáért felelős tárca, a gazdaságfejlesztésért felelős minisztérium, valamint a Magyar Nemzeti Bank, munkájába pedig bevonnák a bankok, biztosítók, befektetési szolgáltatók, vállalkozások és egyéb szakmai szervezetek képviselőit is. Feladata nem új támogatási programok működtetése lenne, hanem annak folyamatos értékelése, hogy rendelkezésre állnak-e a klímacélok megvalósításához szükséges pénzügyi források, megfelelően működnek-e a finanszírozási piacok, és szükség esetén milyen szabályozási vagy szakpolitikai változtatásokra lenne szükség.

Ez talán kevésbé látványos eleme a tervezetnek, hosszabb távon mégis az egyik leghasznosabb lehet. A zöld átállás nem egyetlen minisztérium vagy intézmény feladata: egyszerre érinti a költségvetést, a bankrendszert, a tőkepiacokat, a vállalatokat és az önkormányzatokat. Ha ezek a szereplők csak időszakosan, egymástól elszigetelten dolgoznak, könnyen előfordulhat, hogy a finanszírozási kínálat és a beruházási igények nem találkoznak. Egy állandó egyeztetési fórum – pláne, ha egy kis szakmai stáb is támogatja – segíthet abban, hogy a szabályozás a gyakorlatban is működjön, és a klímapolitikai célok valóban finanszírozhatóvá váljanak.

A cikk szerzője Gyura Gábor, a Magyar Fenntartható Befektetési és Pénzügyi Egyesület igazgatója. A sajtóközleményt a Másfélfok szerkesztősége továbbította a Közbeszédnek.

Címlapkép: Közbeszéd

Olvassa a Közbeszéd cikkeit a Facebookon és a Google Hírekben is!

Ha érdekesnek találta, ossza meg és mondja el véleményét!