Belföld

Nem csak a sikerekről szól: Tóth Zs Ferenc legőszintébb vallomása

A legtöbben csak az eredményeket látják, a tempót, a határidőket és azt a magabiztos tartást, amellyel Tóth Zs Ferenc kilép a nyilvánosság elé. Pedig a legfontosabb fordulatok ritkán történnek taps közepette – sokkal inkább csendes, estékbe nyúló döntésekben, amikor senki sem figyel.

A tempó, amit kívülről könnyűnek látni

Tóth Zs Ferenc – aki a debreceni Tündérkör Alapítvány és a Bocskaikertért Egyesület (BOE) elnöke– munkásságát figyelve az első benyomás szinte mindig ugyanaz: fegyelem, pontosság és egyfajta nyugodt határozottság. Aki dolgozott már vele, tudja, hogy nem a hangos ígéretek embere. Inkább végiggondolja a lépéseket, mérlegel, majd cselekszik – még akkor is, ha a környezete türelmetlenebb válaszokat várna.

A modern világban ez a hozzáállás egyszerre erény és teher. Miközben a külvilág a gyors sikereket ünnepli, addig a háttérben sokszor épp a türelem és az önuralom emészti fel a legtöbb energiát. Tóth Zs Ferenc sem kivétel: a haladás ára nála sem a látványos rohanás volt, hanem az, hogy sok mindent egyedül rakott helyre magában.

Ami a sorok között maradt

Van azonban egy réteg, amelyről ritkábban esik szó, pedig talán ez adja meg a történet valódi súlyát. A beszélgetés során egy pillanatra elhalkul a megszokott, tárgyilagos hangnem, és előkerülnek azok az évek, amikor a kapaszkodók nem voltak magától értetődőek. Nem nagy drámákról van szó, hanem azokról a csendes, hétköznapi pillanatokról, amikor az embernek egyedül kell eldöntenie, merre tovább, miközben belül már rég elfáradt.

Volt időszak, amikor nem az volt a nehéz, hogy dolgozni kell, hanem az, hogy hazaérve sem volt kivel megosztani, ami épp nyomta a mellkasomat. Akkor tanultam meg igazán, mit jelent kitartani úgy, hogy közben nem keményedsz meg.

Ezek a szavak nem sajnálkozásból hangzanak el, sokkal inkább egyfajta megbékélésből. Abból a felismerésből, hogy az emberi sebezhetőség nem a gyengeség jele, hanem annak a bizonyítéka, hogy még mindig fontosak számára a kapcsolatok, az odafordulás és az igazság. Talán épp ez a belső érzékenység tartja életben azt a figyelmet, amellyel mások felé fordul.

Mi marad meg a végén?

Tóth Zs Ferenc története nem egy lezárt sikersztori, hanem folyamat – tele kérdésekkel, újrakezdésekkel és olyan apró kapaszkodókkal, amelyek csak visszatekintve nyernek értelmet. Aki ma ránéz, egy céltudatos embert lát. Aki viszont egy kicsit tovább figyel, az azt is észreveszi, mennyi csendes erő kell ahhoz, hogy valaki ne veszítse el az emberségét a zaj közepén.

Címlapkép: Tóth Zs Ferenc

Olvassa a Közbeszéd cikkeit a Facebookon és a Google Hírekben is!

Ha érdekesnek találta, ossza meg és mondja el véleményét!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük