A végstádiumban lévő közkedvelt bohócdoktor megrázó vallomása

Miközben gőzerővel szervezi a karácsonyi ajándékozást a gyermekkórházakban és izgatottan várja a november 4-i TASZ-gálát, ahol a Szabad díjra jelölték, a háttérben tragikus emberi dráma zajlik. Kovács István Ádám, azaz Ádi bohóc orvosai szerint elérte a betegsége végstádiumát, tüdejének mindössze 14 százaléka működik, munkája sincs és ma már az is mindennapos harcot jelent számára, hogy legyen mit ennie és ki tudja váltani az életmentő gyógyszereit. A mosolygyártó most a mi segítségünkre szorul, hogy ne kelljen feladnia a küzdelmet.

Ádi története nem a panaszkodásról szól, hanem a túlélésről és az emberségről. Körülbelül négy éve kezdődött a drasztikus romlás, amely a COVID-19 után végleg felgyorsult. A korábbi négy súlyos tüdőműtétje miatt a mellkasa annyira roncsolódott, hogy a tüdőtranszplantációs bizottság négyszeri próbálkozás után sem tudott zöld utat adni, az átültetés az ő esetében kizárt.

A mindennapjai ma már oxigénpalackhoz kötve telnek. Egy-egy lépés, a legegyszerűbb mozdulat is emberfeletti erőfeszítést igényel tőle. Mégis, amikor az orvosairól beszél, csak a mély tisztelet hangján szól: mindent megtesznek, hogy időt nyerjenek számára.

Amikor a segítőnek magának is kenyérre van szüksége

Ádi egész életében másokért élt. Most is, amikor a háttérből országos összefogásokat segít, és a gyerekkórházak karácsonyára készül, pontosan tudja, milyen az, amikor a mélybe ránt a valóság. A munka hiánya, a folyamatos kórházi kezelések és a gyógyszerköltségek oda jutatták, amit egykor talán el sem hitte volna: ma már a mindennapi betevő falat is bizonytalan számára.

„Éhes vagyok. Kimerült és fáradt. És félek a holnaptól” – vallja be őszintén az az ember, akit millióan csak mosolyogva ismertek. Emlékszik még arra az időre, amikor egy kukában talált szendvicset volt kénytelen megenni és retteg attól, hogy ez a kényszerű valóság újra visszatér.

Nem kér luxust, nem kér gazdagságot. Csak azt szeretné, hogy legyen mit ennie, ki tudja váltani a gyógyszereit és rendezni tudja a számláit, hogy folytathassa a harcot.

„Nem feladni akarom. Küzdeni szeretnék tovább.”

Ádi nem sajnálatot akar, hanem esélyt. Esélyt arra, hogy felkelhessen holnap, hogy levegőt vehessen és hogy egyszer még magára ölthesse a bohócruhát, hogy ott folytassa, amit sosem akart abbahagyni, a mosolygyártást a legkisebbeknek.

Ehhez a küzdelemhez azonban most nekünk kell a támaszává válnunk. Nem kellenek hatalmas összegek; ha valaki csak pár száz vagy ezer forinttal tud hozzájárulni, azzal egy ember jövőjét mentheti meg. De az is életmentő lehet, ha megosztod ezt a cikkét, hogy eljusson ahhoz, aki segíteni tud.

Ha érdekesnek találta, ossza meg és mondja el véleményét!