Karácsonyhoz közeledünk: egy öreg kéz meséje
A téli szél lágyan fújt az ablakon, és a kandallóban lobogó tűz meleg fényben fürdette a szobát. Az egész család összegyűlt a karácsonyfa körül, miközben a nagymama lassan a karosszékébe ült. Kezében aprócska boríték, és tekintetében egy egész élet tapasztalata ragyogott. Ma este nem csak ajándékokat osztogat, hanem történeteket, szeretetet és emlékeket is.
Az öreg nagymama a karosszékében ült, kezében egy kis marék pénzzel. Az aprópénz csörgése megtörte a csendet, mintha minden érme egy-egy emléket hordozna. A gyerekek köréje gyűltek, kíváncsian nézve, ahogy az öreg kéz lassan, óvatosan bontotta ki a kis borítékot.
„Ezt neked adom, drágám” – mondta lágyan –, „nem csak pénz ez, hanem minden szeretet, amit az életemben kaptam és adni szeretnék neked.”
A gyerekek nem a pénzért, hanem a nagymama kézmelegéért és a történetekért rajongtak. Minden érme egy-egy mesét, egy-egy tanácsot, egy-egy ölelést rejtett, amit sosem felejtenek el. Az öreg kéz mesélt a régi idők apró örömeiről, a szeretet hatalmáról, és arról, hogy a legnagyobb kincs sosem pénzben mérhető.
Mikor a gyertyák fénye lassan elhalványult, és a szoba megtelt a nevetéssel és az ölelésekkel, a nagymama keze még egyszer megcirógatta a gyerekek arcát. „Emlékezzetek,” mondta lágyan, „a legnagyobb kincs mindig a szeretet, amit adunk és kapunk.” A kis aprópénz lassan a gyerekek kezébe került, de a valódi érték a nagymama meséiben, az ölelésekben és a közösen megélt pillanatokban rejlett. És így, azon az ünnepi estén, a család szívében egy új hagyomány született: a szeretet apró, de örök kincsei.
Címlapkép: Toók-Bernhardt Bettina
Olvassa a Közbeszéd cikkeit a Facebookon és a Google hírei között is!
Ha érdekesnek találta, ossza meg és mondja el véleményét!
