Életveszélyes csapdában a magyar nők? Megszólalt a szakértő, aki szerint a megfelelési kényszer csendben öl

A „szupernő” mítosza: a tökéletesség ára a kimerültség. A nőnapi figyelem után ismét jönnek a hétköznapok láthatatlan terhei.

A nőnap utáni hétköznapokban sok nő ismét a munka, a család és a párkapcsolat egyidejű terhei között próbál helytállni, miközben a közösségi média gyakran a hibátlan teljesítés képét sugallja – mondta Rózsa Judit vállalkozó, üzleti mentor, coach, a J. Rose Clinic alapítója. Az Életem tánca című könyv szerzője szerint a folyamatos megfelelési kényszer könnyen érzelmi és fizikai kimerültséghez vezethet. Saját tapasztalatai – egy családi vállalkozás elvesztése, válás, gyermekek nevelése és a Gaucher-kór diagnózisa – arra tanították, hogy az üzlet, az egészség és a magánélet szorosan összefügg.

Nőnapot követően a legtöbb nő ugyanabba a feszes hétköznapba lép vissza, ahol a munka, a család és a párkapcsolat egyszerre követeli a figyelmét, mintha alapelvárás lenne a hibátlan teljesítés. Erre a feszültségre és a mögötte futó, sokszor kimondatlan krízisekre hívja fel a figyelmet Rózsa Judit vállalkozó, üzleti mentor, coach, a J. Rose Clinic alapítója, aki az Életem tánca című könyvében is ezekről az élethelyzetekről és a belőlük levont tanulságokról ír.

A szupernő szabvány és ami mögötte marad

Rózsa Judit úgy látja: a modern társadalom, és különösen a közösségi média, könnyen azt sugallja, hogy a nőnek egyszerre kell sikeres vezetőnek, mindig türelmes édesanyának és megértő partnernek lennie, ráadásul mindezt látványosan „jól” kell csinálnia. Csakhogy a folyamatos megfelelési kényszer és a tökéletesség hajszolása sokaknál nem motivációt hoz, hanem csendes kríziseket és érzelmi kimerültséget, végső soron akár az önazonosság elvesztését is. Judit ebben nem általános közhelyeket ismétel, hanem a saját megélt fordulópontjaira épít: arra, hogyan lesz valakiből újra „működő ember”, amikor egy korábbi élete alapjai megroppannak.

Rózsa Judit hitelességének egyik oka az, hogy a tanácsadói szemlélete általa átélt valós élethelyzetekből állt össze. Éveken át irányított egy többmilliárdos árbevételű családi vállalatot, amit egy elhúzódó és fájdalmas üzleti, illetve családi konfliktus után elveszített. Ezután a biztos alapok nélkül kellett újraépítenie a szakmai identitását. Közben megélte a válást, majd egy mozaikcsaládban öt gyermek nevelésében állt helyt. Mindeközben a Gaucher-kór diagnózisa is arra figyelmeztette, hogy a test teherbírása nem végtelen, és az egészségért való munkát nem lehet korlátlanul tologatni.

„Vannak az életünknek szakaszai, és ezt igenis tudomásul kell venni, hiszen nem élhetünk egy folyamatosan egyenes vonalú, töretlen ívű életet. Időnként a család, a gyerekek kerülnek előtérbe, máskor pedig, például amikor kirepülnek a gyerekek, eljön az ideje annak, hogy újra önmagunkra és a saját kiteljesedésünkre fókuszáljunk. Ezt az állandó hullámzást nem hibaként, hanem a fejlődésünk természetes ritmusaként kell megélnünk” – fogalmaz Judit.

Előbb rendbe jönni, aztán tartani másokat

Judit egyik kedvence a repülős példa, ez kézzelfoghatóvá teszi az öngondoskodást: vészhelyzetben először saját magunknak kell feltenni az oxigénmaszkot, és csak utána tudunk segíteni másokon. Ez Judit életében nem motivációs szlogen, hanem működési alapszabály: ha valaki „elfogy” a megfelelési kényszerben, abból előbb-utóbb a család és a munkahely is megérzi a következményeket.

„A repülőgépeken is mindig elmondják a biztonsági tájékoztatón: vészhelyzet esetén először mindig magunknak kell feltenni az oxigénmaszkot, és csak utána segíthetünk a ránk bízottakon. Ha valaki nőként, édesanyaként vagy vezetőként nincs rendben önmagával, ha nőként lendületet veszít a megfelelési kényszerben, akkor a családnak és a környezetnek sem tud adni. Az öngondoskodás tehát egyáltalán nem önzés, hanem a stabil és támogató közeg megteremtésének legfontosabb alapfeltétele” – mondja.

Judit úgy fogalmaz: sok nő észrevétlenül beleragad a „mindig elérhető” szerepbe, és közben lassan feladja a saját ambícióit, és elszürkül. A változást sokan halogatják, mert a konfliktustól tartanak, ő viszont az asszertív kommunikációt javasolja: nem kell vádaskodni, nem kell támadni, de szükséges a saját érzéseket és igényeket tisztán kimondani.

„Ahhoz, hogy ne ragadjunk bele a környezetünk által ránk osztott, mindig elérhető szerepekbe, nagyon komoly önismeretre és tudatosságra van szükség. Amikor változtatni szeretnénk, azt asszertíven kell kommunikálnunk: ez azt jelenti, hogy nem a másikat támadjuk, hanem a saját érzéseinkről és szükségleteinkről beszélünk. Azt tapasztalom mentorként is, hogy amint mi magunk meghozzuk a belső döntést, és határozottan beleállunk, a környezetünk fellélegzik, alkalmazkodik, és sokkal támogatóbbá válik” – hangsúlyozza.

Egy könyv, ami nem dísznek készült

Rózsa Judit az Életem tánca című könyvében foglalta össze mindazt, amit a saját kríziseiből és újrakezdéseiből tanult. A kötetet nem egyszerű, kronologikus önéletrajzként írja le, hanem kíméletlenül őszinte személyes történetként és önismereti útként, amely a krízisek utáni újrakezdéshez ad támpontokat. Az általa megélt kapaszkodókat kínálja fel benne azoknak a nőknek és vezetőknek, akik egy sorsfordító időszak után szeretnék újraépíteni magukat.

Címlapkép: Liza Summer/Pexels

Olvassa a Közbeszéd cikkeit a Facebookon és a Google hírei között is!

Ha érdekesnek találta, ossza meg és mondja el véleményét!